Kopasz Tamás, Már és Még ...2000

Kopasz Tamás Már és Még, című műve több más művéhez hasonlóan - látszólag - egy paradoxonon nyugszik. Azzal kívánok megmutatni valamit, hogy elfedem, elfedni igyekszem azt. Ez a "sötét" gesztus tárul fel szemünk előtt először és közvetlenül, mely önmagában sem kevés, de ha szerencsénk van: legyen a szerencse összetevője esetünkben a jó megvilágítás és a műélvezethez szükséges kellő idő, akkor nem kevés, az elfedésből megmenekült, itt maradt felületre, illetve az elfedő gesztusokból életre hívott, új képi elemre bukkanhatunk. Mintha Goethe híres kitételének mesterkéltség nélküli, kissé nyers bizonyítékát látnánk Kopasz Tamás alkotásában: "Minden, ami külső- belső, s ami belső, az külső."

Amikor egy gesztusokat kiíró festménnyel állunk szemben - a gesztus a "külső" és a "belső"- , akkor még az is megeshet velünk, ha vesszük a fáradságot, és a gesztusokon végigvezetjük a tekintetünket, hogy újraéljük a mű születését, a mű keletkezéstörténetét, s így megsejtünk valamit abból a munkából, folyamatból, amit az adott művészi gyakorlat jelent. (Ez természetesen csak a valódi, gusztusértékű képi összetevőkre, látványelemekre, az azokat létrehozó mozdulatokra vonatkozik. Így nem vonatkozik például az egyébként nagyon fontos alapozásra vagy a javításokra, igaz az őket létrehozó mozdulatok nem is "látszanak".)

A gesztusírás folyamata természetszerűleg jó néhány esetleges vizuális elemet magába épít, de ezek léte rendkívül fontos,hiszen ők teszik megragadhatóvá, láthatóvá az örökké változó időt, amelybe a művészi alkotófolyamat is ágyazódik. A gesztusfestészet a véletlennek haszonélvezője, nem pedig kiszolgáltatottja. Elég Kopasz Tamás valamely sorozatát pillantanunk, és azonnal látható lesz, hogy a fő motívumok, a fő irányvonalak miként vándorolnak tovább képről képre, az idő újabb és újabb nyomaival kiegészülve. Egy biztos, ez nem a tudományosan megalapozott Saurat-i divizionizmus, mely a metafizikai állandók leírását tűzte ki célul.

A Már és Még, című kép egy sötét, fekete felületként tűnik fel előttünk, melynek komorságát a fehér keret, még inkább hangsúlyozza. De az is gyorsan világossá válik, hogy a fekete felület nem egynemű, nem egyetlen árnyalat tölti ki, és, hogy ezt a felületet megannyi pászma járta be. Miként azt is felfedezzük, fejünket jobbra balra mozgatva, hogy a hullámzó, gyűrt lakkozott felületet meg-megcsillan a fényben. Csoda: a sötét ragyogása! Hogy még izgalmasabb legyen e különös ragyogás, a látványt egy szerves, organikus, képzeteket keltő, a faalaptól kissé elemelt, bőrszerű papírlap hordozza.

A kép a jellegzetes Kopasz-művek kompozíciós logikáját követi; a téma egy látható/láthatatlan centrum köré szerveződik. A Már és Még,-en számolatlan gesztus rajzolja körül a centrumot, melyben némileg ellenpontozva jelenik meg a majdnem a kartonlap széléig kifutó keresztmotívum. A kereszt fékezi a lendületet, ám magán viseli a környezete örvénylő mozgását is. A figyelmet megkötni igyekvő központi motívum a kép karakteres, kompozíciós eleme, de legalább ennyire hangsúlyos képalkotóvá válik a feketéből felizzó mélyvörös színvilág is.

Kopasz Tamás a művészek azon csoportjába tartozik, akik közvetlen kapcsolatot teremtenek idegen, tőlünk elzárt világokkal, így akár az áldozat magasztos, a köznapin túlmutató valóságával. Manet úgy definiálta a modern művészetet: "a korban kell élni, és azt kell festeni, amit látunk." Kopasz Tamás esetében talán helyesebb az utolsó tagmondatot "amit nem látunk"-ra cserélni.

Ebben az elszánt, feltáró jellegű folyamatnak rendkívüli darabja a már és még..., melyben mintegy öntörvényűen mutatkozik meg a nyugati ember egyik legelemibb szimbóluma, a kereszt, az áldozati jel, távol a hagyományos, vallási tárgyú képek kötelező áhítatától, ugyanakkor közel Kopasz Tamás művészi és szellemi habitusához.

A kép drámaiságát a művész világképébe természetes erővel feltárulkozó Jel adja, melyet megannyi ragyogó sötét részlet tesz "Már és Még" elevenebbé.

Hemrik László

művészettörténész