MAMÛ Galéria
1998. november 6-november 23.

Poétikus cím egy kiállításhoz. Sokan értetlenül - és bizalmatlanul - faggatják a mûvészt, mert a kiállítási címhez nem volt bizodalmuk. Úgy érezték, a cím még távolabbra viszi õket a mûalkotásoktól. Számomra egy haiku-töredék, amely önmagában is megállja helyét. Hans Arp éppen a Nagy holdtalálkozó címû versével kapcsolatosan mondja: "A láthatatlant megformálni azt jelenti, hogy a teremtéshez közeledünk. Remélem, hogy a Holdtalálkozó címû versemben sikerült egy csipetnyit megragadnom a láthatatlanból". És a versbõl egy kevés, annyira találó, hogy vétek lenne kihagyni: "Kétfejû holdak s holdak, melyeknek köldöke óriás lobbanás és ami erre rímel, mint kopasz, garázs, dudás, Tamás. Bizony még a holdutazók, holdálmodozók is mint jómagam mind megjelennek a holdtalálkozón". (Hajnal Gábor fordítása)

Lehet, hogy csak a fordításban szerepel Tamás, de a "kétfejû holdak" már a kiállításról szólnak. Erõltetem ezt a költõiséget sokan így gondolhatják de Tamás vonzódása a költészethez, számomra már régóta ismeretes. Arra tisztán emlékszem, hogy a nyolcvanas évek legelején – boldog fõiskolás évek! - a "ferdében" vagy a "gödörben" iszogatás közben Tamás zsebébõl elõ-elõ villant egy Rimbaud vagy Mallarmé kötet. Néha még írásokat is mutatott, persze sok mindent elhomályosított Hubertus szent gõze, s talán az iszogatás szót is idézõjelbe kellett volna tenni. A festészet és a zenélés mellett az önkiíró, automatikus írással is megpróbálkozott. Mikor az indulatok és érzelmek kimondhatatlansága miatt elmosódtak a szavak reális vonatkozásai is, végleg felhagyott az írással.
A Menyasszony Panaszai címû sorozat néhány képén feltûnnek néha fotó- és szövegmaradványok. Továbblépett a teljesen definiálhatatlan felé.Munkáit általában a bécsi akcionistákhoz kapcsolják. Volt egy rövid idõszak, amikor festményei kicsit hasonlatosak voltak Adolf Frohner vagy Otto Mühl képeihez. A Szerelmes Képek irracionalizmusa és roncsoltsága azt sugallja, hogy a destruktív energia által egy konfliktusállapot maradt a képen. A bécsi akcionisták esetében a képgyalázás és az orgiasztikus "rítus-lenyomat" volt az "alkotó"-módszer. Az ösztön mélystruktúrái nem irányíthatóak. A bécsi akcionisták az artisztikum elérése miatt lemondtak az önkívületrõl, a formai és kifejezési problémák megoldhatatlansága kontrollált és megrendezett akciókra kényszerítették õket. Hermann Nitsch elgondolása, hogy
a festészetet "szado-mazochisztikus állapotok felé" kell "kergetn" és "demokratikus funkciót" kell neki adni, minden, csak nem dionüszoszi önkívület.

Eljutni az orphikus alapokig: veszélyes, és az út is ismeretlen. Errõl az ismeretlen útról próbáltam írni, éppen Tamás munkáival kapcsolatban:"Képei már belsõ hangok - sóhajok, morgások, sikolyok - láncolata, .. a képek preverbális mélységig jutottak. A keleti filozófiák szerint ez a személyiség kialakulása elõtti létállapot, hasonló állapot alkalmas a megvilágosodásra, de ez az út vezethet semmibe is, ahol már nincs más, csak az idegek csupasz rángása.

Az indulat és az önvizsgálat Kopasz Tamást az ösztönök kútjához vezette, ahová leereszkedni veszélyes. A kút feneketlen, meg kell elégedni a visszhangokkal. Maradjunk hát a kút kávájánál, maradjunk érzékeny membránok, így is sok mindent megsejthetünk a belsõ végtelenségbõl."

Tamás munkamódszerét megfigyelve megállapítható, hogy a spontán, motorikus gesztusokkal nem elégszik meg. Az összetett technika használata- égetés, kaparás, oxidálás, applikálás stb. - gesztusainak másfajta intenzitást kölcsönöznek. Nála a spontaneitás egy kontrollált képépítõ módszer részévé vált. Kisebb kalandok árán mindig túllépett az irracionalista törekvéseken, a szubjektivizmus kikényszerített apológiáján, amely az absztrakt expresszionizmusra oly jellemzõ volt, ahol a kép egy tragikus akció színtere, vagy egy önmagába vezetõ, negatívan absztrakt Én-feláldozás.

Lírai alkata miatt inkább jellemzõ rá Pollock drippingelt képeinek réteges szövevényessége és a mitizáló szürrealista automatizmus. Nála is megjelenik - rejtve vagy célzatosan - a Nõ mint a kép mitikus alapja. A kép felületét elõször roncsolva-pusztítva kaotikus masszává alakítja, majd ezt az elvadult felületet nemesíti át. Bizonytalan, cseppfolyós állapotból hozza létre, emeli ki a formát.

Ornamentális munkában ( Nõnemû , Pajzs stb.) egyetemes jelentésû motívumokat épített. Viszonya az archaizmushoz lényegi jellegû. Szimbólumoktól terhes, költõi képek, amelyek mentesek az individualitásától, egy általános, mitikus vágyat fejeznek ki. A hagyomány mélységes tudatként jelentkezik, nem bizonyos formák és tartalmak puszta átvételeként.

A pajzsok után munkáiban újra felfokozódik a gesztus. Minden kép a pillanat anatómiája - a legkevesebbel akarja a lírai árnyalatok iránti kivételes érzékenységét bizonyítani. A fojtott színvilág miatt mégis érzõdik valami kellemetlen, egzisztencialista utalás.

A MAMÛ pincegalériában kiállított mûvek egyenes folytatásai s azt is mondhatjuk, szintézisei eddigi munkájának. Munkáiban végleg eltûnnek a mitológiai projekciók, de a címekkel egy költõibb közegbe tereli a mûveket. Madarak, Sirály, Éjszaka, Három Hold, Vaspajzs, Altamira - a címek egy archaikus világot szuggerálnak, de a munkák elvontsága inkább a lebegõ bizonytalanságba terel. Tamás, a plasztikai megfogalmazás által, eljutott a metaforikus jelig. A robusztus vaslemezek könnyedé váltak. Levegõbe írt kalligráfiáknak hatnak.

Rozsdás vasakkal sikerült megszólítani a láthatatlant. Mindent éteri jellé szublimálhatunk. A képzõmûvészetben nem lehet, és nem is kell eljutni az anyag végsõ határáig, mert az anyag a jelentéshordozó, az egyetlen lehetséges médium. Munkái nem tárgyiasult absztrakciók, hanem érzéki jelek. Tizenöt tömör haiku.